Inzulin kezelés indításakor mi okozota a legnagyobb nehézséget?

 A hypótól való félelem,és kezdetben a szúrástól is féltem.

Annak elfogadása, hogy ettől a pillanattól kezdve véglegesen és visszavonhatatlanul cukorbeteg vagyok. Viselnem és vállalnom kell annak minden következményét. Az a tudat, hogy nincs visszaút és a hivatásomnak, a karrieremnek (katonai) vége és innentől mindent újra kell kezdenem. Maga az injekció beadása és a körülményessége egyáltalán nem volt gond, pedig az én korosztályom még főzte a fecskendőt és a tűt Ki fazékban, ki mini sterilizátorban. A tű kb 5cm hosszú volt. és akkor a beteg nem kérdezett, nem beszélt csak hallgatott.
Szerintem most is inkább az elfogadással, a visszafordíthatatlan helyzet tudatosulásával van a gond, mert a mai eszközök már igazán fejlettek és nagyon kíméletesek. A betegnek először önmagát kell nem le, hanem meggyőznie az inzulinkezelés tényéről. Most durva leszek, mert másképp nem lehet röviden megértetni a helyzetet:
Van egy gyógyszer, az inzulin, ami segít az elfogadható életminőséget biztosítani. Választhatunk, vagy hosszú és alkalmanként nem kevés nyűggel, bajjal járó de szeretteink között eltölthető évekre évtizedekre számítunk, vagy a nemtörődömséget választva, vakon, lábatlanul esetleg magunk alá cs….va a kitaszítottság peremére kényszerítjük magunka, DE AKKOR MÁR KÉSŐ A SÍRÁS!!!

 Továbbra is várom a véleményeteket! Köszi!

 Nekem a kötöttség,hogy mindig időben kell ennem.Az igazság az,hogy a szúrástól is féltem. Most  analóg inzulin kezelésre állitanak és úgy érzem,hogy könnyebb,mert nem kell tízóraiznom. Még a vércukraim nem a legjobbak,de remélem sikerül beállítani.

A kötöttség,hogy most már óra nélkül,nem is létezhetek,hogy be van táblázva a napom,mindent időben kell csináln/insulin beadás,evés,mérés…/i.Még a tűszúrás nem is annyira viselt meg!

 Én is kezdetben a szúrástól féltem,de rájöttem attól nem kell félni! Eleinte napi 1x adtam inzulint,de azzal semmit nem javult a vércukrom! Már napi 4 alkalommal szúrom magam! Valóban az időhöz való kötöttség nagyon rossz! Most kezdem néhány hónap után érezni,hogy javult a közérzetem. Hát valamit-valamiért!

Szakemberként azt gondolom (a beteg tapasztalatai alapján), hogy talán a tűtől való félelem és a kötöttség mellett a legnagyobb nehézséget az okozza, hogy szembesülni kell egy krónikus, életünk végéig tartó betegséggel, melyből nincs gyógyulás, csak tünetmentesség. Ilyenkor sokan csökkent értékűnek érzik magukat, azt gondolják, nem élhetnek teljes életet. Sokan ahhoz hasonlítják, minta amikor valaki elveszti valamelyik végtagját. Látványos, nap mint nap szembesül vele, és egészségkárosodás nélkül nem tud rajta változtatni.
Azt gondolom, ez az egyik olyan betegség, amely az ember önértékelését igazán padlóra tudja tenni, így gartulálok azoknak, akik ezzel megbirkóztak vagy éppen most dolgoznak rajta. Sok kitartást hozzá! 🙂

Ez egy két évvel korábban feltett kérdés, de mindig aktuális és azóta sokan csatlakoztatok hozzánk. 
Nálatok mi okozta a legnagyobb nehézséget?

 Sziasztok! Egészségügyi golozó révén, nekem már akkor az volt a gondolatom, hogy mi lesz később, látom-e a gyermekeimet felnőni, az unokáimat. Akkor épp továbbképzésre jártam, legszivesebben kijöttem volna az előadásokról. A mindennapi életben először nem okozott problémát – Gyesen voltam- itthon voltam, később a munkába álláskor nehezebb lett. Az analog inzulin mellett jobb, mert a kötött étkezések nekem is nehezen mentek. Az örökös félelem nekem is a hpo- ezért a legrosszabb, hogy bárhova megyek vércukormérés, pótkaja, hypos csomag nélkül nem lehet elindulni. Még egy órás elmenés is előkészületekkel jár, nem egy napos kirándulás, túra.