Sokban függ attól, hogy milyen kényszerről beszélünk. Általában a kényszergondolatok nehezebben fedezhetők fel, de gyakran ahhoz is társul kényszercselekvés, ami a gondolat "hatástalanítását" szolgálja. De szerintem mindannyian találkoztunk olyan nagymamával vagy nagynénivel, aki minden nem létező morzsát eltakarított, a szőnyeg rojtját csak átlépni lehetett, nehogy összerúgd, mert akkor jött a fésűvel vagy a kefével.
Onnantól beszélünk kényszerbetegségről, amikor a gondolat vagy a cselekvés a mindennapi tevékenységet jelentősen zavarja, legalább napi egy órát elvesz, és a beteg maga is belátja, hogy amit csinál, az teljesen ésszerűtlen, de nem tudja abbahagyni, mert akkor olyan feszültséget, szorongást él át, ami számára elviselhetetlen. Ez utóbbi belátás gyermekeknél hiányozhat.
Amúgy nagyon sokféle kényszerről beszélünk, és el kell különíteni a kényszerbetegséget a kényszeres jellegű viselkedéstől. Talán ezért lehet, hogy sokszor nem ismerik fel. Valamint valóban azért, mert igyekeznek eltitkolni tüneteiket, de ez egy idő után már nem működik.
Sokkényszerbeteg embernek azonban sosem ismerték fel a betegségét. A betegségben szenvedőktöbbnyire igyekeznek eltitkolni ismétlődő gondolataikat éscselekvéseiket, és nem kérnek segítséget, nem kezeltetik magukat. A mainapig egyes esetekben a tünetek olyan súlyossá válnak,hogy a hozzátartozók kénytelenek segítségért fordulni.ÚGY , HOGY LÉTEZIK SZERINTEM ILYEN NAGYON IS..