Ti hogyan tudtatok megbarátkozni azzal a gondolattal, hogy cukorbetegek lettetek?

Én nagyon nehezen fogadtam el.
Együtt élek vele, de megbarátkozni nem tudtam a betegséggel még 30 év után sem.
Lehet, hogy ez a gond?

Én egy másik fajta betegségemmel és az azzal járó mellékhatásokkal nem tudok megbarátkozni 🙁 Pajzsmirigybetegség)!!Esetleg ha van itt új Kevas pajzsmirigybeteg szivesen venném ha tudna egy kis tanácsot adni vagy a betegség mellékhatásairól valamit ő is irni!!Marikámról tudom hogy pajzsmirigybeteg ő már sokat irt errél a dologról!!

Megbarátkozni nem igazán lehet egy betegséggel , de el kell fogadni , mert mást nem tehetünk.Nekem a műtétek után az orvos azt mondta , hogy kész és meggyógyulsz , de ez ez nem igazán van így . Nem csak pajzsmirigy , hanem több hasi műtét aminek a hegei alatt sok összenövés alakult ki és az időváltozások miatt tudnak nagyon kellemetlen fájdalmakat okozni , vagy egy törés ami jelez , hogy időváltozás lesz .

Harc helyett az elfogadás. Ha az sem me4gy, akkor a beletörődés. A Diabétesz mindennél és mindenkinél hűségesebb társ. Ha egyszer megszerzett magának, többé nem ereszt. Tehát félre az önsajnálattal, félre a gyógyulásba vetett hiű ábrándokkal! Csak az önképzés, a  tanulás, a gyakorlat és a sok-sok tapasztalat segít
Van egy mondásom (kicsit kicsavartam) "Segíts magadon és az egészségügy is megsegít"

Drága Jaskó!
Imádlak olvasni… ha – szerencsére egyre ritkábban – magam alá ülök, biztos, hogy itt kötök ki és csak úgy olvasgatok…..
Valóban az elfogadás és a mindennapos önképzés segít a legtöbbet.
A gyógyszer  –   és szerintem tökéletesen mindegy, hogy szúrom, vagy bekapom……   –  semmit nem ér ha mi saját magunkat nem tudjuk elfogadni.
Szerencsés embernek mondhatom magam, mert a férjem, a gyerekeim és a barátaim úgy szeretnek, ahogy vagyok. Odafigyelnek rám, de nem úgy viszonyulnak hozzám, mint egy gyógyíthatatlan beteghez és ez nagyon sokat segít. Sokszor együtt gondolkodunk, ötletelünk, hogy épp mi van itthon, miből, mit lehetne úgy kihozni, hogy számomra is ehető. élvezhető dolgot varázsoljunk!
Rengeteget segítenek Ők is és persze Ti is!

 Medbarátkozni? Nem lehet csak elfogadni amit a sors adott.Innen csak az Ön ápoláson mulik minden.Nem mindig az orvosok akik segitenek a gyogyulásban a jó tanácsok és barátok,család is fontos.Mindig célt kell kitüzni és azt szemelött tartani,elérni.A panaszkodás valoban nem segit,de illetéktelenek még örülnek is ilyenkor.Nagyon jó a KEVA itt mindent meglehet beszélni anélkül,hogy hátránya lehet valakinek!Bátran használjátok,kérdezzetek vannak itt olyan önzetlen segitök akik megértenek és nem sajnálnak.Kitartás és figyeljetek magatokra!!!

 Nem tudom de engem nem zavar és nem is szégyellem söt minden uj ismerössel tudatom.Ugy érzem egggyütt lehet vele élni ennél nagyobb bajunk ne legyen.Persze biztos vannak olyan esetek mütét vagy ilyesmi aminél azonban kicsit hátrány de talán megoldhato.A Jasko többet megélt ö többet tud erröl de a szurás napi ötször nálam nem gond.

 Egy gondom van vele, valahogy nem érzem magam betegnek. Jól tudom mert hozzá olvastam, hogy mennyi szövődménnyel járhat, de mivel nekem semmilyen tünetem nincs, ha nem mérném rendszeresen, akkor azt mondhatnám, nincs semmi bajom. Mivel mérek, így látom, hogy mikor ettem többet illetve olyat amit nem szabadna. Tehát, beteg vagyok. Oda kell figyelnem.

Először nagyon meglepett, amit laikusként a rendelőben hallottam erről a betegségről. Megértettem, hogy a cukorbetegség egy állapot, melynek a gyógyítására jelen időben nincs terápia, és csak az a fontos, hogy a további egészségromlást, a szövődményeket megelőzzem. Csak egy-két napot gondolkodhattam a kialakult helyzeten, és úgy, mint aki mindig a realitások talaján élt és munkálkodott eldöntöttem: saját érdekemben elfogadom ezt az állapotot, és mindent megteszek annak érdekében, hogy az egészségi állapotom ne romoljon tovább, és megelőzzem a szövődményeket. Tehát a helyzetem tiszta és világos volt, a teendőim pedig szép lassan kirajzolódtak. Önsajnálatnak, magam sajnáltatásának, bármi féle érzelmi kitörésnek semmi értelme, teljesen felesleges és saját helyzetemet, egészségemet rontom vele. Csak a „hogyan tovább” kérdés foglalkoztatott és foglakoztat ma is. És ezekre a kérdésekre az első válaszokat a rendelőben Sárikától kaptam meg, miközben biztatott arra is olvassam a Kevát. Az „Életmódváltás”, az összes nyűgével, a tudatlanságommal, a tapasztalatlanságommal fűszerezve nehezen indult, de az első nehézségek után beindult. Sok-sok tanácsot, módszert, és ami még fontosabb együtt érző embert, sorstársat találtam itt az oldalon, ahova naponta benézek. Sokat tanultam, tanulok ma is a betegségről, a fogyásról és mindenről, ami ezekkel összefügg, és tudom még többet kell tudnom ahhoz, hogy az e téren várható nehézségeket, buktatókat elkerüljem, az esetleges problémákat megoldjam. Elfogadtam a betegségemet, mint egy megmásíthatatlan tényt, és tudom, hogy ezzel mindig lesz tennivalóm, amíg csak élek.

 Ankhelyi Antalné  ( a keva faceról másolom): " előszór mikor meg tudtam mint akit fejbe vágtak,,utána az jutott eszembe ,hogyan tovább,,most már nem okoz gondot,,ha ott van előttem egy tál sütemény,,persze sokat köszönhetek a férjemnek is ,sokat segített,talán nekem az volt nehéz gyümölcsöt nem
ehettem ,annyit amit szerettem volna,,ezzel a mai napig küszködök".