Hol a felelőtlenség határa?

Én nem értem igazán ezeket mért nem lehet elfogadni a cukorbetegséget és az inzulin kezelést.Én soha nem csináltam belöle problémát a munkahelyemen is tudja mindenki.Tudják mikor adom az inzulint mikor eszem igaz hogy kicsit jobban oda kell figyelni a dolgokra de lehet élni vele.

Kati azért mert Te nem titkolod a betegségedet. Én nem egy embert tudok aki például titokban adja be az inzulint,hogy senki ne vegye észre!

 Nagyon fontos,hogy ne szégyelljük hogy betegek vagyunk hisz nem tehetünk róla . Én jónak tartanám,ha egy cukorbeteg aki jól ismeri a betegséget,és hogy mit kell az adott helyzetben csináljon
 elmondja ,tanácsot adjon az arra rászorulónak. Én nem vállalkoznék,mert még sok mindent kell tanuljak még saját magam sem tudom úgy irányítani ahogy kellene,de próbálkozom.

Sajnos egy különösebb fájdalmat nem okozó krónikus betegség, pl. diabetes, de akár az érszűkületet is ide sorolhatnám bizonyos stádiumaiban, nem tűnik "elég veszélyesnek".
Sokat segíthetne, ha a kezelőorvos emberként bánna a beteggel, elmagyarázna neki mindent, és a diagnózis közlése után egy héttel ismét beszélne a beteggel, elmondaná a teendőket, szabályokat. Mert a diagnózis megtudásakor általában az emberek leblokkolnak, megijednek, és semmi nem jut át abból, amit akkor mondanak nekik.
A másik nagy segítség ahogy Ati is mondta, a betegtársaktól kapott tanácsok. De sajnos manapság ez a támogató háló elég gyenge.
Ha semmi más mód nem marad, akkor pedig a diabetológusnak javasolnia kellene a pszichés segítséget, ami lehet pszichológus, vagy pszichoterápiát is végző pszichiáter, aki nem nyúl egyből gyógyszerekhez.
De sajnos amíg az orvosok csak "darab-darab" számba veszik a betegeket, amíg nincs megfelelő kommunikáció a médiában a krónikus betegségekről és azok veszélyeiről, addig ez nagyon nehéz.
Fontos lenne tudni, hogy az, aki nem adja magának az inzulint, miért nem teszi ezt, mitől fél, mit gondol az egészről. Néha nagyon meglepő dolgok tudnak kiderülni egy-egy hallgató beszélgetés során.

Eszter pontosan felsorolta mindazt, amit én a diabétesz komplex kezelésekor rettenetesen hiányolok. Az álmom az, hogy egyszer majd így fogják kezelni a beteg embereket A maguk kerek egész valójában, a testi, lelki mivoltunkban egyaránt. Azért vetettem fel a témát, mert nagyon sok ilyen jellegű tapasztalatom van. Sok kórházi bentlét, sok orvosi váróban eltöltött óra, sok klubfoglalkozáson végigült kérdezz-felelek tapasztalata íratta le velem mindezt. A megoldás nem egyszerű nem is tudok igazából jó megoldást javasolni. Mindenesetre egy biztos mindkét oldal (beteg-orvos) felelőssége nagy, de a végső döntés mégis a beteg kezében van, mert vagy megfogadja a tanácsokat, vagy nem. Sok kérdés merül fel ilyenkor. Elutasítok egy kezelés, ami a továbblétem szempontjából fontos. Mit kockáztatok ezzel? Először is a saját életem, normális életvitelem sodrom veszélybe, DE! Gondol e vajon ilyenkor a beteg arra, hogy makacsságával hány ember életét sodorja veszélybe és hány ember megszokott életritmusát, az emberi módon éléshez való jogát sodorja veszélybe? Elég egy kezeletlen, magas vércukor érték, vagy egy erős hypó és kész a baj. Akár önmagát, de másokat is megölhet egy balesetben. Jönnek , mert jönnek a szövődmények. Jön a láblevágás, jön a vakság, leáll a vese, jön az elbutulás. Szerencsés esetben egy gyors infarktus. De az előzők révén a beteg elveszíti az önállóságát, mások kénye kedvére szorul. Önálló életvitelre képtelenné válik Olyan megalázó, kiszolgáltatott helyzetbe kerülhet, ami megkeserítheti hátralévő napjait, de tönkreteheti a hozzátartozókkal kialakult rendezett kapcsolatát is, hiszen miatta sok más embernek is fel kell adnia az addigi életmódját, akár az állását is. Mindez szerencsétlen esetben egyébként is bekövetkezhet , de ha esélyünk van rá , akár el is kerülhetjük , vagy minimum évekkel kitolhatjuk a bekövetkeztét.
Van e tehát jogonk arra, hogy a saját, illetve a mások életét kockára tegyük, vagy megkeserítsük, holott ez elkerülhető lenne? Há NINCS! Ennek megértetése a legnehezebb feladat Igaz manapság belépett egy másik kockázati tényező is, ami szintén hozzájárul az tények elutasításához. Ez pedig a napi valóság, hiszen sokan nem merik bevallani a betegségüket, mert azonnal kirúgják őket a munkahelyükről, vagy eleve fel sem veszik. A semmiből megélni viszont nem lehet. Szerintem az egészségügyben dolgozó szakszemélyzet mellett nagyon fontos lenne a krónikus osztályokon (így a diabetológián is) a jól képzett, jó beszélőkészséggel rendelkező önkéntes munkát vállaló betegtársak közreműködésére. Ők a maguk sorsán megtapasztaltakat talán jobban és meggyőzőbben tudnák átadni az új betegeknek, de a rászoruló régieknek is. Saját eredményeik, veszteségeik, hibáik, sikereik, tapasztalataik okán  az újak megtzapasztalnák, hogy van élet a diagnózis bejelentését követően is, nem dől össze a világ, ha valakinél megállapítják a cukorbetegséget!

 Nagyon is egyetértek veletek,sok érdekes dolgot leírtatok. Egy gondolat azért eszembe jutott,hogy általában a pszichiáter gyógyszerhez nyúl.Ezt nem csak én hanem számtalan ismerősöm mondja,hogy a legkönnyebb a gyógyszert felírni. Én igaz megszabadultam a gyógyszertől,fokozatosan sikerült elhagynom.
Az biztos sokan felelőtlenül elindulnak,hogy úgy sem lesz baj és hamar haza érek,pedig alapvető hogy mindig legyen a cukorbetegnél a szükséges cucc. Az jó dolog,ha egy beteg a másiknak elmondja ő az adott helyzetben mit csinált ezekből mind tanulni lehet.

 Hol is a felelőtlenség határa? Ott amikor egy cukorbeteg (vagy bármilyen betegségben levő) ember tanácsokat ad embertársainak. Nem elég,hogy a saját maga életének a megkeserítője,mert még nem akarja elhinni,hogy milyen következményei lesznek annak,hogy éveken át magas HgbAlC-vel jár-kel!! Szóval ez a felelőtlenség határa!!  

Sárika hozzászólását csak annyiban egészíteném ki, hogy a felelőtlenség tényleg  határos a szándékos veszélyhelyzet okozással, különösen abban az esetben, ha ezt olyan ember követi el, illetve olyan ember ad tanácsot,akinek  minimális szinten vannak ez ismeretei a témában és kizárólagosságra törekszik. Mi csak akkor tudunk igazán segíteni sorstársainknak, ha  a saját példánkon keresztül megmutatjuk, hogy mi így lettünk eredményesek és mi ilyen helyzetben ezt és ezt tettük és ennek akár jó, akár roszz eredménye lett. Mert a rossz dolgokból is lehet tanulni, hátha nem fordul elő a hiba. Mindannyian mások vagyunk, nem rendelkezünk orvosi szintű ismerettel, de önmagunkat azért alaposan megismerhetjük. Sem gyógyszerezéssel, sem gyógyszerelhagyással kapcsolatos tanácsokat ne adjunk, mert az nem a mi tisztünk, de elmondhatjuk, hogy egy helyzetet hogyan oldottunk meg. Soha ne erőltessük rá a  véleményünket másokra, mert a betegek egy része hajlamos az önálló cselekvés helyett másra hagyatkozni és egy erősebb , markánsabb vélemény hatására akár komoly problémát is okozhat a vélemény egy az egyben történő átvétele, alkalmazása.

Sokszor elcsodálkozom amikor várakozom a rendelőben,hogy sokan beveszik a gyógyszert,vagy beadják az inzulint és alig ,vagy egyáltalán nem diétáznak. Valóban sokan annyira tudják mondani mit kellene tenni,de aztán nem teszik.Ilyen emberek tényleg ne adjanak tanácsot,mert az felelőtlenség.