Elgondolkoztató,hogy még most is sokan szégyenlik ha krónikus betegségük van.

SAJNOS EZ IGY VAN. DE MIG SAJÁT MAGA NEM TUDJA ELFOGADNI MAGÁT ADIG A KÜLVILÁGAL SEM TUDJA ELFOGADTATNI. ÁTLAGBAN ILYEN KOR AZ EMBEREK ÁLARC MÖGÉ BUJNAK. MIKOR TÁRSASÁGBAN  VANNAK. CSAK EZZEL SZÉP LASSAN LEHUZÁK MAGUKAT A MÉLYBE. AMIBÖL NEHÉZ KIJÖNI.

"
Megkell tanulnunk kiiktatni a kellemetlen gondolatokat, és sohasemfoglalkozni velük. Máskülönben életünk végéig azt kiáltoznánk, hogy"Miért?", telesírnánk a zsebkendőnket, és semmire sem jutnánk.""

Nem hinném, hogy ebben azok a hibásak, akik „mások”, mint a többi ember. Valahogy ebben az országban semmiféle másságot nem fogadunk el. Csak azt felejtjük el, hogy mindenki „más”. Még a klónozott egyed sem lenne ugyanaz. Biztosan rá lehet fogni sok mindenre, hogy miért vagyunk ilyenek, de ez nem adhat felmentést. Persze, persze az elmúlt évtizedek egyenlősdije (ne menjünk jobban bele a politikába!), a génjeink, és még ezer más dologra mondhatjuk, miért és hogyan lettünk ilyenek.
Nem kell betegnek lenni az elutasításhoz. Nem tudom más városokban, falvakban milyenek a viszonyok, de itt a fővárosban naponta tapasztalom, hogy elég egy kicsit másképpen öltözni ahhoz, hogy megbámuljanak az emberek, de a hangos megjegyzés sem ritka.
De csak a betegségeknél maradva. Gyermekkoromban eltört a lábam, s elég nehezen kezdett gyógyulni. Teljesen hétköznapi dolog, ezért le sem írnám. De hát a tanárok! Addig semmi bajom nem volt az osztálytársaimmal, s nekik sem velem. Ám ez megváltozott, mert a jó pedagógusok látványosan el kezdtek sajnálni, kivételezni velem. Jobban babusgattak, óvtak, mint szüleim bármikor. Pedig ők is túlzásba vitték! És ennek következtében el kezdtek utálni a többiek.
Vagy a másik véglet: ismerősömet azon a napon kirúgta a főnök, amikor bejelentette, hogy beteg. Nem nehéz valami ürügyet kitalálni. Persze, hogy nem azért mert beteg. Áh, dehogy! Csak véletlen egybeesés. Persze.
Szóval én szerintem nem a betegeket kellene okolni azért, mert nem merik nyíltan vállalni a bajukat.

Ja, s még valami: szerintem sokszor a titkolózáshoz még más is hozzájárul:
– amíg lehet, az ember nem akarja a baját ráterhelni a családjára, környezetére.
– jobban fél az ember a betegség tudatától, míg magától a bajtól. Talán nincs is, csak tévedés. Elcserélték a leletet stb. Nem tudatos cselekvések ezek, hanem ösztönös elnyomás, védekezés.

Én így gondolom.

Üdvözlök MIndenkit.
Sárika ez teljesen így van, én is ezt tapasztalatom és nem látok javulást, pedig nagyvárosban lakom, falun is laktam…kétségbeejtő.
Stewes  abszolut egyetértek Veled. Igen a másságot nem fogadják el az emberek.
 Meg arra is hajlamosak a "kedves" embertársaink, hogy  a stigmával megbélyegezzék az embert.
Elég, ha kijön egy ideggondozóból már ezer oka van, hogy miért volt ott.  Mondvacsinált, kreált okok.
Van aki meghallja és nagyon rosszul esik.   Kezdetben  sokat vívódtam ezen,  de ma már  nem azt nézem, hogy mit mondd, hanem azt, hogy hogyan él……
Nem érdekel…  Ő dolga… 
Csak az a baj, hogy tudom az ismerősömről, hogy cukorbeteg és ha rákérdezek kedvesen, hogy  hogy van, akkor  gyorsan  meglepődik,   vagy  más témára tereli a szót, vagy letagadja.
Bizalmatlanság??  Szégyen???  Régen  bekövesedett szokások??, Tradíciók?? Nevelés??
-Nem tudom, csak néha szomorúvá tesz.
Mindig imádkozom Istenhez, hogy nehogy az utcán legyek rosszul, mert  ott aztán még nagy a közömbösség.  TISZTELET A KIVÉTELNEK, MERT HISZEK ABBAN , HOGY VANNAK MÉG JÓ EMBEREK!
ITT A PÉLDA…KEVA!!  TISZTELETTEL ÉS KÖSZÖNETTEL!

 Teljesen egyetértek Máriával ,amit leirt a valóságot tükrözi ,tapasztaltam nem is egyxer! Én soha nem fogom tagadni és titkolni .h milyen betegségeim vannak! Ezt idáig sem tettem és ezután sem teszem! A jó istennek csak is köszönettel tartozom h nem súlyos betegségeket mért rám,amit rám mért azt pedig viselem és felvállalom !! Ez igy helyes csak" őszintén"!

Én is egyetértek Máriával. Annak idején több mint 40 éve, amikor cukorbeteg lettem / egy kis faluban lakom/ megtapasztalhattam azt, hogy milyen az, amikor valakit kiközösítenek, vagy a háta mögött sugdolóznak, hogy milyen betegsége van. Szinte kerültek az emberek, a fiatalok, hisz én is az voltam 18 éves. Olyan voltam itt a faluban, mint akinek fertőző, vagy még rosszabb betegsége van. Ez akkor annyira megviselt, hogy sem dolgozni, sem iskolába járni nem tudtam. Végül a pszichiátriára kerültem. Igen, szégyeltem, hogy beteg vagyok.A betegségemmel kapcsolatos akkori rossz élmények, a barátaim és az emberek eltávolodása az egész további életemre kihatott. Még olyan tapasztalatom is volt sajnos, hogy útközben lettem rosszul és nem tudom hogyan jutottam haza, csak napokkal később hallottam, hogy biztos be voltam rúgva, mert még a kerítésben is kapaszkodtam.Igen az emberek most még inkább közömbösek a másik ember iránt /tisztelet a kivételnek/. Már egy idő óta ha vizsgálatra, vagy bárhová mennem kell, vagy a férjem, vagy a lányom kísér el, ha netán rosszul lennék, hogy legyen velem valaki.Már rég óta felvállalom a betegségem, s a vele együtt járó szövődményeket is. Amint Zsuzsa is írja örülök, hogy a Jó Isten nem súlyosabb betegséget mért rám.

 Nagyon köszönöm,hogy ilyen sokan reagáltatok e kérdésre,mindeniketek válasza elgondolkoztató és igaz, és reménykedem abban,hogy változik a felfogás e téren. a pozitív gondolkozás elengedhetetlen,és az hogy beszéljünk a témáról minél többet!
Kedves Kati el tudom képzelni,hogy milyen lehetett egy cukorbeteg élete ezelőtt 40 évvel,ezt átélni nem lehetett könnyű.  Most azért a cukorbeteg gyerekeknek már van tábor ,külön foglalkozások ahol a szülőkkel megjelenhetnek,sokat változott hála Istennek a világ. Viszont a mai napig nehéz egy cukorbeteg gyereket óvodába elhelyezni.
Továbbra is várom a véleményeteket,beszélgessünk….

 Sipos Jánosné "Nem a betegség a szégyen,hanem azok az emberek butasága ahogy hozzá állnak a kérdéshez.Amig nem érzékelik a problémát addig nem is értik milyen lehet élni egy ilyen teherrel.Nálam a család nagyon nehezen tudja megérteni a pontosság lényegét!Miért hisztizek ha eljönn az idö a szurásra mert mindig csa k feltartom az állandó evéssel a programokat.Nem kalkulálják be,hogy mikor kell tennem valamit?Egész napom ezzel van tele mérni,szurni,enni,számolni figyelni hogy rosszul ne legyek"

Mint annyiszor, most is kicsit formabontó leszek! én nem hogy nem szégyenlem, hanem egyenesen büszke vagyok arra, hogy cukorbeteg vagyok. Nem kábítószeren , vagy a kocsmában szereztem, még csak nem is pénzen vettem. Egy kishíján az életemet követelő szolgálati balesetem végkövetkezménye lett a diabétesz. Hivatásos tisztként feladatteljesítés közben sérültem. A műtétsorozat végén derült ki a diabétesz. Sok mindent elvett tőlem: hivatást, élsportot, stb. De sok mindent adott is. Az önértékelésem módosítását, az életvitelem teljes átalakítását. Együttérzőbb lettem, talán komolyabb is és  sokkal segítőkészebb. Talán nyitottabb és érdeklődőbb is. Most 35  cukorbetegséggel együtt töltött év után azt mondom, ha egyik napról a másikra elmúlna, egyszerűen hiányozna. Olyan sok ritus szerű meghatározott mozzanat épült be az életembe, ami már talán úrt jelentene és már nemigen tudnám mással kitölteni. Én nem szégyenlem, szégyellje magát az, aki ezt szóvá teszi. Voltam már ilyen helyzetben, akkor nagyon keményen helyretettem a észrevételt tevő személyt. Csúnyább dolog volt, amikor 6 évvel ezelőtt az orvosi bizottság előtt az adminisztrátor hölgy tett rám megjegyzést. na ott sem maradtam adós. És lám milyen a világ! Két éve találkoztam vele egy diabeteszes rendezvényen. Ő is beteg lett. Nem hagytam szó nélkül, félrehívtam és úgy kérdeztem meg, hogy emlékszik e még rám. nagyon zavarban volt!  Nem szabad szégyellni, sem a barátaink előtt, sem a környzetünkben, mert szükség eseté.n segítséget csak akkor kaphatunk, ha tudnak rólunk. Soha nem vonulok félre, ha egy (akár idegen)közösségben is vércukrot kell mérnem, vagy inzulint kell beadnom. Aki fanyalog és szóváteszi, megkérem, hogy menjen odébb, aki érdeklődik, annak elmondom mi ez. Sokszor előfordult már, hogy ilyen alkalmakkor cinkos összekacsintást erfedményez a művelet, mert egy sorstárssal akadok össze, na akkor jöhet a nagy beszélgetés.

 Sziasztok! Valóban elgondolkoztató,hogy miért is van így?
Vannak olyan ismerőseim akik cukorbetegek,vagy depressziósak és valósággal szégyenlik hogy betegek. Ha e két betegség együtt van akkor kész tragédiaként fogják fel és nem tudnak kilábalni a bajból. Tehát igaz a felvetés. Azért van szerepe ilyen oldalaknak,hogy a véleményt meg lehessen osztani és egymáson segítsünk.Látom már üzenőfallal is bővült:-) Gratulálok a készítőknek ! 

Nem értem miért kell szégyenli egy betegséget,felfoghatatlan.