Sára Biró kérdezte ennyi ideje: 13 év
Ismerős ugye?
Egy kedves betegünk történetét írnám le röviden.
Nemrég egy 2-es típusú cukorbetegünk szemészeten volt,laeser kezelés történt, de nagyon csúnya bevérzések vannak a szemfenéken ,kétségbe van esve. Kb.20 éve ismert diabetese.
Évekig tablettát szedett, szemfenéken retinopathia, aztán a vesefunkció értékei is romlottak. Inzulin kezelést nem akart elfogadni. Egyetlen dologgal lehetett rábírni az inzulin kezelésre,hogyha így romlik a vesefunkció akkor művese kezelésre kell majd járnia. Így sikerült meggyőzni, kezdetben napi 1 x,majd 2 x adott inzulint. A vesefunkciói megjavultak,de sajnos a szemfenéken az elváltozások fokozódtak.
Ma már napi 4 alkalommal ad inzulint,és elmondja,hogy miért is nem fogadta el korábban .
Ezt csak azért írtam le,mert hetente,sokszor naponta van ilyen eset.
Ha tudtok hasonló eseteket meséljétek el! Köszönöm.
jaskó answered 10 év ago
Régi a kérdés, de a téma örök! Az ember fél és kétkedik. Tart az ismeretlentől. De talán mérlegel is közben és talán tanul is valamit, érdeklődik önmaga, az állapota és a lehetőségei iránt. Ha pedig ezt teszi, akkor kellő szakmai háttértámogatással akár helyesen is dönthet. Egyet ne felejtsen el senki, aki ilyen jellegű döntés előtt áll: a kezelő orvosa, a szakápolója egy idő után akár fel is adhatja a biztatást, az inzulin ajánlását. Ha valaki makacsül védi az álláspontját, akár tudatlanságból, akár félelmektől vezérelve, hát tegye, de később, ha már itt a baj, ne okoljon saját magán kívül senkit! Ugyan micsoda áldozat felvállalni egy kb 5-6mm-es tű szúrását, ami már szinte észrevehetetlen, ahhoz képest, amit a szövődmények okozta kínok és félelmek jelentenek. Itt az élet és az életminőség a tét! Csak biztatni és bátorítani tudok mindenkit, hogy felajánlás esetén fogadja el az inzulinkezelést!
Nagyon szeretnék olvasni István sorsáról. Mi történt vele? Végül is elfogadta az inzulint?
Pityu answered 10 év ago
Tablettás betegként, az érintettek bíztatásaként írok pár gondolatot a témával kapcsolatosan. Honnan is ered a félelmünk a tűtől, a szúrásoktól. Az ember ősidők óta tiltakozik minden olyan dolog ellen, mely testi épségének megsértésére irányul. Gyermekként, sír, rug-kapál, harcol az ellen, hogy levágják a haját, hogy megkapja a kötelező „szuri”-t a rendelőben, nem egyszer még a „fehérköpeny” szindróma is kialakul az események során. Hordozzuk felnőttként az emlékeinkben az ilyen élményeket is. Aztán történik, hogy rendszeresen kénytelenek leszünk a betegségünk kapcsán szúrásokat elviselni, majd kénytelenek leszünk az ösztöneink tiltakozása ellenére saját magunk szurkálni magunkat, és ezt naponta többször is megtesszük. (vérmintát veszünk, inzulint fecskendezünk a bőrünk alá.) Az első időszakban biztos nagyon nehéz, de az idő múlásával mind jobban megbarátkozunk a szúrásokkal, majd kialakul a rutinból végzett mozdulat sor. Elfogadjuk ezt az állapotot, mert megértjük, az életben maradásunk, a további szövődmények kialakulásának megelőzése követeli meg tőlünk a napi többszöri szúrást. Tudatunk, élni-akarásunk, akaratunk legyőzte félelmünket.