Amikor kiderült , hogy cukorbetegek vagytok mi segített abban, hogy elfogadjátok a betegséget ?

Amikor nekem kiderült – és orvos látott volna- senki nem segített! 🙁

Én magam kutakodtam itt a neten. Nem tudtam mit keressek, csak annyit írtam be a keresőbe, hogy cukorbetegség. Aztán olvasgattam….

Azután már keserűn ittam a teát, és a kávét is.
Kevesebb kenyeret ettem, próbáltam csirkemell sonkát venni, meg zalait, több zöldségfélét…és nem ittam cukros üdítőt sem, sem bort. Na nem mintha egyébként ittam volna, – de legalább odafigyeltem arra már tudatosan.

Senkitől nem kaptam én semmi támogatást... el voltam kenődve nagyon és féltem is, nagyon megijedtem! 🙁 Megijedtem, hogy meghalok…:-(… akkor Gábor – a legkisebbik- fiam még csak 15 éves volt! 🙁

Akkor vettem a grillserpenyőt is, hogy a lehető legjobban főzzek, süssek….jóformán mindent abban csinálok azóta is. Még a rántott húst is, de inkább párolok mindent.
Elhagytam a sózást, azaz csökkentettem -persze az nem befolyásolja a cukrot, de elhagytam. Kevesebb olaj fogyott, no és a cukor is.

Vevő voltam mindenre, amit a kórházban később elmondtak.. igyekeztem mindent eltárolni, de persze ez nem ment csak úgy, ahogy én elképzeltem! 🙁 Fokozatosan tanultam meg dolgokat, itthon örökké bújtam az internetet -orvosi oldalakat. Amit jónak találtam, azt lementettem és később kinyomtattam, hogy el is tudjam többször olvasni.

A napokban jöttem rá, hogy két év "tapasztalata" is kevés ehhez a betegséghez…:-(

Egyébként azóta sem kérdezte meg senki, hogy hogy hogy bírtam megemészteni ezt..hogy boldogulok.. még a saját körzeti orvosom se…:-( … minden magam bányásztam ki magamnak.. amit feltétlen tudnom kellett.

Csak magamnak köszönhetem, hogy itt tartok, ahol….

Persze a kórházban a leqalapvető dolgokat elmagyarázták, -két vagy három napig "felkészítő" fejtágítóra kellett menni- de az emberbe akkor annyi, de annyi információt akartak beletuszkolni, hogy a felére sem emlékeztem, mire hazajöttem a kórházból.  Az volt a szerencse, hogy rengeteg prospektust kaptam, így azokat lapozgattam éjjel-nappal.

Nem azt mondom, hogy soha nem voltam elkeseredve, soha nem gondoltam arra, hogy baj lehet, de akkor inkább még jobban utánanéztem a dolgoknak, és megnyugodtam, vagy eltereltem a rossz gondolatokról a figyelmemet…. zenét hallgattam, valamit kreativkodtam, vagy természetfilmet néztem, illetve operát! 🙂

Abban az időben, akkor és ott, senki és semmi.
Jobban mondva nem jól fogalmazok. Természetesen a szüleim sokat segítettek miután sikerült nekik is feldolgozni, hogy 10 éves gyermekük beteg és a szüleimen kívül hálával tartozom még a páromnak!

Én terhesen lettem cukorbeteg nagyot nyomott a latba születendő gyermekem. Na akkor nem kevésbé a terhespatológia főorvosa és ápoló személyzete.Vannak közülük páran akikre a mai napig hálával tisztelettel gondolok. Nagyon segítőkész gárda volt akkor az osztályon. Volt egy idős nővér, aki felkészített szépen arra is, hogy ha szülés után elmúlik nem fog tartós lenni. Sajnos csak fél évig örülhettem neki. Szülői hátterem nem kevesebb szerepet játszott mivel édesanyám már példa volt előttem, nem akármilyen. A mostani időkben meg a szakasszisztensünket áldom és csak emlegetem mindenhol! Néha fénymásolat kellene belőle, hogy máshol is legyenek ilyen szakszerű tanácsokkal, odaadással dolgozó emberek!

 Többiek?
Julcsi köszönöm , aranyos vagy:-)

 ?

Olvasgattam itt a Keván…..és eszembe jutott még valami ehhez a kérdéshez… ami nagyon fontos!!

Kérdezed Sára, hogy …"   Amikor kiderült , hogy cukorbetegek vagytok mi segített abban, hogy elfogadjátok a betegséget ?"

Engem az, hogy énnekem élni kell még!!

Akkoriban 15 éves volt a legkisebb fiam!!!!
Nekem ezt a gyereket fel kell nevelnem, szakmát adni a kezébe, el kell indítanom az útjára, az életbe!!!

Ha vállaltam, hogy megszülöm -és nagyon akartam, mert kiderült, hogy ikreket vártam volna, csak sajnos a második baba, ill. embrió hogy is mondjam.. kilökődöttt a méhemből!! :-(… akkor nekem ez a kötelességem, ez a dolgom, ez éltet!!

A másik..

Akkoriban volt a kis unokám (Mátéka) egy éves!!!!
El sem tudtam képzelni, hogy ne lássam, hogy ne vegyem fel, hogy ne sétáljak vele, hogy ne lássam felnőni…

Engem ezek éltettek.. és még most is! 🙂

Na meg hát remélem van még hátra jó pár évem… én élni akarok..!!!

20 éve vagyok cukros, influenzától kaptam szövődménynek, azóta napi 4-szer kapok inzulint. Gyerekként kevésbé fogja fel az ember ennek a súlyát, de a szüleim óriási aggodalma és pánikba esése, arra biztatott hogy még én vigasztaltam őket, van ennél sokkal rosszabb is. Jómagam megtanultam mindent, de sosem voltam az a "mintacukrobeteg", számomra nehéz volt a rendszert, az állandó időben való evést megszokni. Szüleim sokat segítettek.

Akkor engem és a családomat is kioktattak a kórházban mindenről, mit hogyan kell enni, főzni, mit kell csinálni hypo esetén, vagy magas vércukor esetén. Igyekeztem sokat mozogni, nekem ez segített mindig talán a legtöbbet, hogy valamennyire stabilizálni tudjam a cukrom. Pár éve, amikor átállítottak analóg inzulinra nagyon nagy segítség volt, és öröm, hogy végre nem kell állandóan időpontokhoz ragaszkodnom, és nem kell 6-szor ennem. Bár az évek folyamán a rendszer azért beépül az emberbe, pl. reggel nem tudok sokáig aludni még akkor sem, ha megtehetem, mert automatikusan felébredek, hogy be kell adni az inzulint.

Jelenleg épp 3 hónapos terhes vagyok, így most megint nem kaphatok analóg inzulint, most azonban sokkal könnyebb áldozatot hozni, és mindenre odafigyelni, mert van motiváció. Most megint méricskélek grammra mindent, mint 20 éve, amikor még csak tanultam ezeket, számolom a szénhidrátokat. A párom is velem diétázik, és kifejezetten boldog, mert amióta odafigyelünk ilyen pontosan az étkezésekre, azóta az ő közérzete is sokkal jobb, nem eszi folyton tele magát, és az ő bőrproblémái is sokkal kevésbé intenzíven jelentkeznek.

Manapság sokkal könnyebben kezelhető ez a dolog, mint régebben, még divatos is, ha az ember valamilyen diétát követ. Sokkal egyszerűbb olyan termékeket kapni, amiket lehet enni. Régen édesítők terén is elég szörnyű volt a választék, és a diétás kólának is pocsék mellékíze volt. Ma már nagyon sok mindent alapból édesítőszerekkel készítenek.

Nekem sosem jutott eszembe szégyellni ezt a dolgot, hiszen nem tehettem arról, hogy ez így alakult. Mindig természetesen kezeltem, hiszen, ha jól körbenéz az ember, szinte nem találni olyat, aki csak szimplán "egészséges". Valakinek a szeme rossz, valakinek a vérnyomása, valaki liszérzékeny, valakinek bőrproblémái vannak…stb. Az egész környezetem és barátaim is pont ugyanúgy kezelnek, mint bárki mást, sőt időnként ők kérik, hogy tartsunk közös vércukormérést, hogy ők is megnyugtathassák magukat, hogy minden rendben van a cukrukkal. Segítenek mindenben, figyelmeztetnek, hogy itt az idő, hogy beadjam az inzulint, mindig gondolnak rám ha sütizés van, hogy nekem legyen olyan, amit én ehetek, nekik is természetessé vált. Ettől nem vagyok semmivel sem másabb ember, csak kicsit szigorúbb szabályok szerint kell élni, amik annyira nem betarthatatlanok. Tény, hogy némi lemondással jár az élet a csokik terén (vannak napok, amikor ez túlélhetetlennek tűnik :-)), de azért van megoldás az ilyenekre is. Szóval azt mondom fel a fejjel, nem dől össze a világ, és mindenkinek javaslom, hogy mozogjon minél többet, mert ez segít a leginkább.

csak az idő segített elfogadni és szerintem mindenkinek ez segít, hogy megy az élet tovább, lehet hogy másképp megy de megy és ez a lényeg 🙂 Amikor én lettem cukorbeteg nem volt számítógép, se internet, se technika semmi az ég egy adta világon, sajnos még tű hiány is volt h inzulint tudjak beadni ezért főzött fecsi és föztük kuktába a tűt, nem volt vércukimérő még akkoriban, még a pisi teszt is drága volt, ma elképzelhetetlennek tűnik h nem tudtok az aktuális vércukit és úgy kaptunk inzulint , igaz azok az inzulinok össze vissza hatottak ,akkor még piros útlevél volt 4évente lehetett külföldre utazni a meghatározott országok egyikébe, valutát vásárolni kellett titokban mert államilag ki volt osztva ki mennyit kaphat, egyetlen lakossági bank volt akkoriban, Szóval az idő segít h változik a világ és láttam javul  a diabétesz életkilátása, sok újdonságot megéltem átéltem, remélem a gyógyulási lehetőséget is megélhetem