A tömegtől való félelem,szédülés lehet a depresszió jele?

Lehet bizony ez úgynevezett pánik betegség.A beteg nem akar a lakásból kimozdulni, fél a sok embertől szédül, gyomorpanaszai vannak , hányinger jön rá, ezért nem bírja a sok ember közelségét sem mert , fél a rosszul léttől.Feltétlen orvoshoz kell fordulni!!

 Lehet pl-én április óta pánikbeteglettem,a depresszióm az viszont 2-éve jött,1x.en nem birtam vásárolni menni az iszonyu nagy tömeget nem birtam,rosszullét fogott el és  ilyenkor hamar kimentem az üzletekből! Aztán ez év áprilisába pánikbeteg lettem tele pánikrohamokkal mint aki megakar halni,gyorsan vert a szivem,nem kivánom senkinek! 2-hónapig elö sem vettem az automat ,csak szinte idebent voltam a lakásba,aztán  a pszihiáterem gyogyxeres kezelést kezdett nálam ennek már fél éve! A gyógyxereket szedem jobban vagyok ki merek menni már az emberek közé ,szeptember óta minden nap a kisunokáimat is viszem oviba!–De sajnos ,a depressizió és a pánikgyógyxereknek vannak mellékhatásai ,de nem baj legalább jól vagyok!! Azt elmondanám mindenkinek h nagyon sok erő és kitartás kell aki ilyen betegségekbe szenved,és nem utolsó sorban irnám h a szerető család mindennél tübbet ér akik segitettek átvészelni a betegségem!!!

Ez a téma engem is érdekelne mert mostanában aprobb dolgoktol is halál félelmem lesz és nagyon nehezen teszem magam tul rajta.

Könnyen lehet,az ember nem kíván senkivel beszélni,nem megy boltba vásárolni,mert a tömegtől rosszul érzi magát,társaságba nem kívánkozik!

1. Az érzelmek elhidegülnek. Majdnem minden depressziós emberben megvan a hajlam, hogy visszahúzódjék másoktól, ami aztán növekvő elhidegüléshez vezet. Először a társsal illetve a gyermekekkel szemben, végül önmagával szemben válik közömbössé, és nem érdekli semmi, ami körülötte történik. Ezt a fásultságot egy hamis gondolat hívja elő, ami arra kényszeríti az embert, hogy kizárólag önmagával foglalkozzék. Ha ez nem változik meg, a depresszió halad előre. Valaki így fogalmazta ezt meg: „Szeretet vagy gyűlölet”. Szeretet nélkül ugyanis tönkremegy az élet.
2. Szomorúság. Örömtelenség és sötét hangulatok jellemzik a depressziós ember életét. Ezek olyan mélyen gyökereznek benne, hogy még az arckifejezése is megváltozik. Hiába keressük a mosolyt.Mások vidámsága nem hat rá. Minél rosszabb az állapota, annál kevésbé van abban a helyzetben, hogy humoros megjegyzésekre reagáljon, sőt inkább bosszankodik környezete vidámsága miatt.
3. Sírás. A depressziós gyakran akarata ellenére hajlik a sírásra, még olyanok is, akik ezt évek óta nem tették, sírásban törnek ki vagy szívesen sírnának ha tudnának. Egy asszony így számolt be erről: „Depressziómat mindig előre látom, ilyenkor ugyanis sírhatnékom támad.”
4. Ellenséges érzések. Minden depresszió első fázisánál megjelenik az agresszió is. Először az ellen a személy ellen irányuk aki elutasította vagy megsértette; később önmaga ellen fordul, mert magát tartja hibásnak. A lehangolt ember gyakran fejezi ki így magát: „gyűlölöm magam” vagy „utálom magam”.
5. Ingerültség. Eleven és energikus személyek gyakran ingerlik a passzív embereket. Bosszankodnak azon, hogy mások jól érzik magukat, ellenállnak, ha aktivizálni próbálják őket, sőt dührohamot kaphatnak egészen normális zajoktól, pl. a konyhai zajoktól. A megnyugtató zene „idegeikre megy”. Néha még a velük beszélgető barátokra is haragszanak, mert úgy vélik, nem érdemesek rá, hogy azok idejüket és gondolataikat rájuk pazarolják.
6. Félelem, szorongás, gond. Az elhagyatottság és a kétségbeesés érzése leszállítja a félelem-küszöböt, és bármi okot ad az aggódásra. Az ilyen ember fél, hogy elhagyják még ha nem is mondja ki nyíltan. Menekül a múlttól, rémüldözik a jövőtől, és fél a haláltól.
7. A reménytelenség a legtöbb depressziós emberben megtalálható. Fogolynak érzik magukat, és nem látnak kiutat. A múltjuk csak elutasítás és szenvedés volt, a jelen gyötrelmes, és a sötét jövőben pedig nem látnak megoldást. Ma nem tudjuk bennük feléleszteni a reménység szikráját, depressziójuk egyre rosszabb lesz. Tipikus náluk ez a panasz: „Teljesen kétségbeestem, nem látom a legkisebb reménysugarat sem.”