Sára Biró kérdezte ennyi ideje: 10 év
Titeket mennyire segít a család, a barátok?
Sokszor tapasztaljuk, hogy ha valakiről kiderül, hogy cukorbeteg lett akkor a család el kezd érdeklődni, segíti a beteget, de egy idő után minden megszokottá válik és a tanultak feledésbe merülnek. Ha felborul a betegnél az anyagcsere, akkor ismét érdeklődővé válnak.
Ti mennyire tudtátok bevonni a családot akár az étkezés terén, akár abban, hogy együtt rendszeresen mozogjatok?
Ötletek?
Tapasztalatok?
jaskó answered 10 év ago
Egyedül nem megy, vagy legalább is bagyon nehezen megy. Sajnos most a nejem 15 napig kórházban volt és teljesen egyedül maradtam. Hiába dicsekszem sokszor a 38 év tapasztalatával, hazudnék ha nem vallanám be: nem éreztem magam biztonságban. Ráadásul volt egy nagyon zűrös, kemény hypos napom is. Kell a családi segítség, kell az elfogadás. Ma is fülemben csengenek a 93 éves nagyanyám szavai: "ápolónőt vegyél el fiam, aziok olyan hűségesek és kitartanak melletted!". nem gondoltam, hogy a véletlen tényleg egy nővért hoz elém és abból házasság lesz. Hát lett. Amikor fiatal házasként, az esküvőnk után fél évvel, egy egészséges életerős, sikeres karrier előtt álló fiatalember helyett visszakapott egy "roncsot", aki ráadásul cukorbeteg lett, nem hagyott el. Felkínáltam, hogy kezdjen mással új életet, maradt. Ennek már 38 éve. Csak köszönettel tartozom neki. Sokszor húzott ki a bajból, sokszor segített rajtam. A diétám, az életmód változtatásom ő segítette. Sokszor haragudtam is, hiszen állandóan figyelt, figyel, de most a két hét alatt nagyon hiányzott ez az óvó, sokszor korholó (jogosan) figyelem. Talán nálam is többet tud a cukorbetegségemről és főleg rólam. A fiam is ennek szellemében nevelkedett. Együtt diétáztunk, , megtanult engem ő is. Volt amikor hypos ájulásban ő feszítette a karom, mert másképpen nem tudták beadni vénásan a szöllőcukrot.. A rokonság is elfogadta a tényt. Nem kínálnak semmivel, met tudják, nem udvariatlanság miatt nem kérek, de nem tekintik szemtelenségnek, ha szükség esetén kérek valamit. Nálam szerencsére minden különösebb gond nélkül sikerült az elfogadás. Talán nem túlzok, hogy esetleg már nem is élnék, vagy legalább is nem ilyen életminőségben élnék, ha egyedül vagyok, vagy a család elutasított volna.
Marika answered 10 év ago
Szerintem is nagyon fontos a családi háttér és az állandó figyelem . Az én unokám most kezdte az iskoláját , de máris mint szakember figyeli minden rezdülésemet és ha látja , hogy izzadni kezdek máris leültet és cukrot mérünk bármit is csináltunk. Nálunk sem akarnak mindenáron megetetni velem olyan ételt amiről tudják , hogy nem kérem. Nekem még a betegségem megjelenése előtt gyermekként kellett szembesülni ezzel a " hűséges" sírig tartó társsal . A nagymamám, Az Édesanyám , nagynénéim minden nőrokon cukorbeteg volt.
jaskó answered 10 év ago
Sajnos túlestem a "puding próbáján". A feleségem elég komoly problémák miatt kórházba került. Több, mint két hétig bent volt. Egyedül maradtam. Igaz a fiamék a településen élnek, de mégis külön.Ők is élik a maguk dolgos hétköznapjaikat. Nyakamba szakadt minden. A kert, a befőzések, a borsó, bab, tök, brokkoli, uborka szedése pucolása, eltevése, a házi munka. Főzés, mosás, takarítás. Ezt nem azért írom, hogy sajnáltassam magam, mert sikerült megoldanom és a fiatalok idejükhöz mérten sokat segítettek sőt a végén azért a tehén sem legelt a tetőn (mint a mesében), de rettenetes rossz volt egyedül. Hiányzoptt a biztonságérzet, hiányzott a máskor, esetenként még zavarónak tűnő figyelem, hiányzott a baj esetén biztos segítség elmaradása. Közben átéltem egy elég durva hypot és egy nagyon kellemetlen szédüléses időszakot, aminek a végén általában én is a sürgősségin kötök ki. Nehezen bár, de megoldottam. MÉGIS: Nem jó egyedül, sőt egyenesen rossz. Egy inzulinos cukorbeteg élete nem a magányosok klubja. Mindig emlegetem a több évtizedes tapasztalatomat, a gyakorlatot, az ismereteim , de most ezek majdnem becsődöltek. Kell a háttér biztonsága, kell egy társ, kell egy család nyújtotta biztonságérzet. Kell egy hely ahonnan el lehet indulni, ahová vissza lehet térni, ahol várnak és ahol segítséget kérhetek és kaphatok is, ha baj van. Nem irígylem a magányos sorstársaimat és ki merem mondani: Féltem! Nem a haláltól és a komoly problémáktól, hanem a magánytól és az egyedülléttől!!!!
Szabó Eszter answered 10 év ago
Családi támogatás nélkül sajnos bármilyen krónikus betegség kezelése sokkal nehezebb. És az egyik legnagyobb baj, hogy ha "minden rendben van", mindenki – még a beteg is – hajlamos lefeledkezni a teendőkről, ami visszaesésekhez vezet(het). Jó, ha a "betegnek" nem kell külön főzni, mert az egész család is eheti ugyanazt, legalább egészségesebben étkezik. 🙂 De ezt sajnos kevesen teszik meg, így a beteg egyedül, kirekesztettnek érezheti magát.
Árvai István answered 10 év ago
Én család nélkül, idős szüleimmel élek. Nem hibáztatom őket azért, mert nem értik, minek szurkálom magam (mérések), s miért nem jó semmi, amit ők esznek.
Amikor pár éve az orvos közölte, hogy cukorbeteg vagyok, találtam egy nagyon jó könyvet. Nem diétáról szólt, hanem mint új lehetőségeket vázolta fel. Új ételek megkedvelése, a sport öröme, a sportolással együtt járó új barátok megismerése, stb. Központi kérdés benne, hogy ne betegségként élje meg az ember az állapotát, s ne diétaként az új étrendet. Nekem sokat segített. Az már az én ostobaságom, hogy közben elkönnyelműsködtem a dolgot.